A könyv:

VÍZBEN ÁLLÓ PIRAMISOK,
LEBEGÖ KÖVEK

Írta: Sörös István
Kiadó: Mandorfi Bt.

Minden Egyiptom rajongó számára izgalmas olvasményélményt ígér Sörös István Vízben álló piramisok, lebegõ kövek címû könyve, amely – talán nem túlzás – alapjaiban rengeti meg az eddig napvilágot látott feltételezéseket a megalitikus építkezésekrõl.

Az építkezések sajátos folyamatát – s ez felér egy valóságos felfedezéssel – a szerzõ az egyiptomi nagypiramisok és megalitikus templomok példáján keresztül mutatja be, minden lehetséges érdeklõdõ számára érthetõen.

A könyv elõszavát a magyar televíziózás Nagy Öregje, Vitray Tamás írta, aki saját bevallása szerint ugyancsak kételkedett minden hajánál fogva elõrángatott „ötletben” és felfedezésben, ezúttal azonban õrá is átragadt a felfedezés izgalma és a Nagy Kaland ígérete. Gízától Edfuig (képzeletben pedig még tovább) a Szerzõvel tartva ugyanis megismerkedhetünk az ókorban, 3-5 ezer évvel korábban lezajlott építkezések menetével, a szükséges feltételekkel és az egyáltalán nem emberfeletti teljesítményekkel, amelyek a végsõ megoldáshoz vetettek – mondjuk – a gízai Nagy Piramis esetében.

A 150 oldalas, csaknem háromszáz, többségében színes fényképet és grafikát tartalmazó, pazar kiállítású könyvben többek között az alábbi fejezetcímekkel találkozhatunk:

Minden vízszintes, avagy a kezdeti lépések
A terület vízrajza ma és az ókorban
Miért éppen oda épült és milyen céllal a három gízai piramis?
A rámpamódszer végsõ cáfolata
Az anyagmozgatás elmélete
Építkezés az ókori hajódaruval

A könyben megjelent bõséges magyarázatokból e helyütt csak annyit ragadnánk ki, hogy a felfedezõ szerint az ókori megalitikus építmények felhúzásában óriási szerep jutott a víznek. Sokkal nagyobb, mint eddig bárki gondolta volna. Azok, akik eddig arra esküdtek, hogy a piramisok környékén található hatalmas üregeket homokkal töltötték fel, majd a homokot kimeregetve lesüllyesztették beléjük a több tonnás szobrokat, vagy halotti szarkofágokat, most a falba verhetik a fejüket. Ugyanis nem homok, hanem egyértelmûen víz volt az építési segédanyag!

Tovább színesíti a képet, hogy 1954-ben Kheopsz piramisának tövében megtalálták a piramisépítések fekete dobozát is, de akkor ennek még egészen más jelentõséget tulajdonítottak. Sörös István most bebizonyítja, hogy a kultikus rendeltetésûnek vélt szerkezet, az úgynevezett napbárka nem holmi szakrális tárgy volt, amelyen a fáraók utazgattak a Nílus habjain, hanem építõgép. A különleges ókori hajóval, pontosabban hajódaruval meg lehetett mozgatni a több tonnás építõköveket, s beemelni azokat az építményekben nekik kijelölt helyre. Mindezt igen hatékony módon, minimális fizikai munkával lehetett mûködtetni.

Megdõlni látszik tehát az az elmélet, amely szerint szerencsétlen rabszolgák, vagy „szabad” egyiptomi parasztok irdatlan méretû rámpákon vonszolták volna a magasba az építõköveket. Ugyanígy tarthatatlannak tûnik az úgynevezett „gördülõ kövek” elmélete, de az a feltételezés is, hogy szél által mozgatott sárkánnyal, vagy léghajóhoz hasonló szerkezettel rendelkeztek volna az ókori építõmunkások.

A Vízben álló piramisok, lebegõ kövek teljes részletességgel taglalja az építési folyamatokat, számos grafikával, mûszaki rajzzal és fotóval fûszerezve. Kellemes olvasmányt, izgalmas lapozgatni valót kínál az ünnepek alatt.

A szerzõ